A magyar állam nem figyel az idősekre, pedig a vírus miatt az átlagosnál is nehezebben élik meg autonómiájuk elvesztését – állítja Talyigás Katalin, a Nyugdíjas Szervezetek Egyeztető Tanácsának tagja, aki szerint törvényben kellene rögzíteni a 65 év felettiek jogait.

Az önkormányzatok a járvány, első tavaszi hulláma idején kénytelenek voltak felmérni, hogy mekkora a valós igény az idősellátás szolgáltatásaira. Mire jutottak?

Egyértelművé vált, hogy lényegesen nagyobb az igény, mint amennyi forrás és lehetőség van és sajnos most az önkormányzatok – a kormány forrásokat vont el tőlük – a második szakaszban nem is tudják megadni, amit tavasszal, pedig az ellátási igény most is megvan. Tagadhatatlan, hogy sok innováció is született az utóbbi hónapokban, ilyen például a call centerek működtetése nagyvárosokban, amit a legtöbb helyen megtartanak, mert fontos, hogy a családtagok tudjanak tanácsot kérni valahol, ha nem tudják megoldani az elesett és beteg idős hozzátartozójuk gondozását.

Mi az oka, hogy bentlakásos otthonok férőhelyei csökkennek?

A növekvő ellátási igényt egyre kevésbé hajlandó követni az állam. A 4 millió magyar háztartás 40 százalékában élnek idősek és megdöbbentő, de 150 ezer olyan háztartás van, ahol 80 év feletti ember él egyedül, s még az ő segítésük sincs mindig megszervezve. Ki kellene dolgozni az államnak egy olyan ellátási szisztémát, amelyben az otthon közeli ellátások kerülnek előtérbe és a sok száz fős bentlakásos intézmények megszűnnek. Ennek a modellnek a központi eleme lehetne a védőnői hálózat mintájára egy idősekre fókuszáló, esetmenedzserekből vagy szociális nővérekből álló rendszer, amely az idősek ellátási igényeit nyomon követi és megszervezi az adott településen a szükséges szolgáltatásokat. Az idősek jogait és az elvárható ellátásokat pedig egy idősügyi törvény rögzíthetné.

Van erre minta bárhol a világban?

Az ENSZ már dolgozik ezen, de a munka évekig is eltarthat. Ezért azt mondtam: miért kell megvárni, hogy majd 10 év múlva történjen valami? Kezdjünk el ezen gondolkodni, mi magyarok! És néhány társammal hozzá is láttunk a munkának.

Mi az ideális szerepmegosztás az idősgondozásban a család és az állam, az önkormányzatok között?

Attól függ, milyen politikai irányzatot követünk. Ha az enyémet, egy szociáldemokrata irányt, ott az államnak jelentős felelőssége van és vállalja azokat a költségeket, ami minden egyes embernek segítséget nyújt. Ha egy konzervatív államot nézünk, ott a magánszektorra hárul a felelősség. Észak-Európában a szolgáltatások nagy részét alanyi jogon lehet igénybe venni, a déli államokban a családnak kell gondoskodni az idősekről. Mi pedig egy olyan köztes állapotban vagyunk, amikor a terhek nagyobb része a családokra hárul, de az állam is vállal valamennyit, bár ezeket a feladatokat kiszervezi az egyházaknak. Csakhogy az egyházak nem építették ki azt a módszertani, szakmai hátteret, amivel működtetni tudnák ezt az intézményrendszert és ez nem az idősügyre érvényes kizárólag, hanem az egész szociális ellátórendszerre. A legnagyobb baj ezzel az, hogy az egyház ideológiai alapon válogathat, hogy kit vesz fel az intézményeibe, kit alkalmaz, így aztán borzasztó nehezen találják meg ezekben az intézményekben a helyüket azok, akik szakmai etikai elveknek megfelelő szociális munkát szeretnének folytatni. Ráadásul több helyen olyan szerződéseket íratnak alá felvételkor a dolgozókkal, többségükben nőkkel, hogy bármikor átvezényelhetők az ország másik végébe. Emiatt sokan felmondtak az utóbbi években, ami fokozta a szakemberhiányt. A kultúrában lassan kikerül minden az állami rendszerből, attól félek, hogy ugyanez történik a szociális szakmában is. Az egyházak veszik át az intézményeket és az ellátást, de nincsenek meg azok a minőségi biztosítékok, amelyek alapján működni kellene a rendszernek.

Az idős családtagot gondozók támogatása, munkában tartása gazdasági érdeke lenne az országnak. Ez sem elég érv a kormányzati lépésekhez?

A racionalitás ellenében hat mindaz, amit a kormány tesz. Az is benne van persze, hogy az idősek érdekképviselete gyenge, érdekvédelme nagyon alacsony, a döntéshozók pedig meg tudják fizetni a magánintézmények több százezer forintos havi díjait, a milliós beugrókat vagy egy saját gondozót a szüleik mellé, így nem érzékelik a társadalmi baj nagyságát. Nem vesznek róla tudomást, hogy a mostani 65 év felettiek túlnyomó része nem tudott tartalékokat gyűjteni az elmúlt három évtizedben, hogy megfizethesse a gondoskodást.

Fotók: Reviczky Zsolt

Hogyan változott az idős korosztály élete a járvány alatt?

Alaposan felforgatta az életmódunkat, az életvitelünket, teljes mértékben megváltoztatta az életünket. Szűkítette a munkalehetőségeket, átírta az egészség megőrzésében, a közösségekben betöltött szerepünket, sőt még a családban betöltött nagymama, nagypapa funkciót is felülírta. Most a második fázisban pedig már a félelem és a bizonytalanság érzése lett úrrá az időseken, a magárahagyottság, a kiszolgáltatottság és az elesettség, amit nagyon erőteljesen megtapasztaltunk.

Ez mind együttvéve a betegségek melegágya.

Méghozzá a testi és a lelki betegségeké együttvéve, amihez erőteljesen hozzájárult az egymással való kommunikáció hiánya és a politika légköre. Az idősek anyagi helyzete egyértelműen romlott, az egészségi állapotuk karbantartása szinte lehetetlenné vált. Az első szakaszban az egészségügyi szolgáltatás szinte megszűnt, most pedig követhetetlenek az átszervezések, az idős beteg azt sem tudja, hová forduljon, ha panasza van, telefonon szinte elérhetetlenekké váltak a háziorvosok, mert olyan gyakran keresik őket. Ami mindannyiunkat szíven üt, hogy a COVID-19 halálos áldozatainak többsége idős ember és azt érzékeljük, hogy az élet utolsó szakasza méltatlanná vált azok számára, akik kórházban vannak és méltatlan az idősotthonokban élőknek is, többek között azért, mert nem láthatják a hozzátartozóikat. Az orvosok, ápolók, szociális szakemberek tisztességesen dolgoznak, de a rájuk zúduló munka mennyisége miatt a betegek mégis kiszolgáltatottak.

Azért ezen a téren korábban sem volt minden rendben.

Pontosan. Ha az egészségügy korábban jól működött volna, ha a szociálpolitika, a szociális intézmények megfelelő szinten lennének, akkor kevesebb lenne az elhunytak száma – annak ellenére, hogy a világon mindenütt főként az idős emberek az áldozatai a járványnak. A mostani helyzetben benne van az is, hogy az állam részéről sem korábban, sem most nincs megfelelő odafigyelés és segítségnyújtás, amire szükség lenne. Szavakban mindenkire vigyáznak, de ezt mi nem így éljük meg a mindennapokban.

Engedik kihullani a rendszerből az időseket?
Igen, határozottan ezt gondolom.

A társadalom elfordul a saját időseitől?

Igen, eljutottunk idáig, de erre jócskán rájátszanak a kormánypártok. Az oktatásban nincs benne az idősek megbecsülése, a „munka alapú társadalom” gondolatában pedig az érték nem az ember, hanem a pénz: ha már nem termelsz, akkor nem érsz semmit. Ez se nem tisztességes, se nem igazságos politika. Ha megnézzük, mit nyújt, milyen autonómiát enged az időseknek az állam, milyen döntési lehetőségeket enged meg az élet végén, milyen szolgáltatásokat, ellátást kínál, kiderül, mennyire rosszul állunk.

Hogy élik meg az idősek, hogy másoktól függenek?

Ahogy idősödik az ember, úgy veszti el az autonómiáját. Amikor nyugdíjba megy, az is egy nagy váltás, a jövedelme és az ezzel összefüggő döntési képessége csökken. De ezeken még úrrá tud lenni, ha viszonylag egészséges, ám amikor az egészségét veszti el és kiszolgáltatottá válik, akkor a döntési kompetenciák nagyon beszűkülnek. Az autonómia abban a pillanatban megszűnik, amikor nem tudok szabadon választani intézmények közül, merthogy nincsenek. Ezt nehéz megélni.

Gulyás Erika
nepszava.hu

 

A weboldalon cookie-kat használunk, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. További információk